Azt hittem, nincs rosszabb a női röplabdánál, de tévedtem. Van. Mégpedig a női röplabda az olimpiai megnyitó ceremóniával kísérve.
Mivel nem láttam élőben a nagy nyitányt (legalábbis a bevonulás előtti részt), és mert lány vagyok, és mint ilyen érdekelt az ilyen színes-szagos őrületekben, úgy éreztem, pótolnom kell. Lévén estére elfogytak a számomra érdekes élő közvetítések, felvételről sportot meg nem nézek (húslevest sem eszek hidegen, hiába nevezik elfajzott népek kocsonyának azt a hideg, nyákos izét), gondoltam megnézem a nagy show-t, főleg, hogy a világhálón többen dicsérték, míg a háttérben - családi indíttatás okán - sipákoltattam a brazil és török röplabdás csajokat, akik minden pont után pacsiznak, akár nekik írják be, akár az ellenfélnek.
Hát ööö…


Tegnap még kicsit nehezteltem az Anyakirálynőre, hogy látványosan unatkozik, ma már inkább azokra a szívtelen dögökre, akik egy élemedett korú nénikét ilyen programokra kényszerítenek.
Ismerőseim beharangozóiban a „hihetetlen technikai elemek” és a „humor” volt a két fő motívum. Na most az előbbit nem nagyon vitatom el, elvégre mindenféle dolgok nőttek ki a földből, meg repült a fél önkéntes sereg és persze ott volt a tűzijáték, aminek fényében a mi kis augusztusi felhajtásunk bájos kerti petárdázásnak tűnik.

A humor, hát az már bajosabb volt. Bözsi, Bözsi dublőre és Rowan Atkinson mentette meg az estét, utóbbin tényleg jókat derültem, de Monty Python népétől azért többet vártam. Persze lehet, az átlag nézői szív inkább a pizsamás gyerekek és a tánckar felé húz, akkor viszont epe-tolulásig tolhatták volna az arcunkba az édes kis gyerekkarokat és lufikat és az émelyítő számokat. Ehelyett inkább egy nagy káoszt kaptunk, vegyesen előre leforgatott kis filmekkel és élő képekkel, ahol bájosan rohangáltak a XIX. századi munkások head settel a fejükön, és ahol James Bond még a napszakokat is kijátszotta.


A kedvencem természetesen a tinik esti bulija-jelent volt, amin egyelőre nem tudtam magam túltenni. Egyrészt: MIÉRT? Másrészt: ha a kiscsaj elveszíti a telefonját, hogy hívja fel a hős szerelmes, becsületes megtaláló fiú, hogy végül a készülék átadása után egy suta csókba fonódjanak össze? Ezt csak én nem értem?

Sajnos az egyetlen általam várt rész sem tett boldoggá, sőt. Van egy furcsa perverzióm, kedvelem a kortárs táncot (FÚÚÚJ!), Akram Khan koreográfusra meg külön csorog a nyálam, de a közvetítés rendezője úgy döntött, nagy sztár ide, vagy oda, jobb, ha nem mutatjuk, mit művelnek a táncosai. Bizonyára ő is tisztában volt a műfaj erősen megosztó erejével. Csodás távoli, sötét képeket kaptunk, csak a fináléra jött az értelmezhető közelségű pixel áradat, mondjuk annál meg fogtam a fejem és azon gondolkodtam, vajon milyen lobbi bírta rá erre a gyenge Operett Színházas befejezésre? Azért persze még mindig higany testű az „öreg”, de akkor is!

A küldöttségek bevonulása utáni részből kb. semmi nem maradt meg, leszámítva az olimpiai láng elmés tartószerkezetét, amiért pacsi a tervezőnek, illetve az Arctic Monkeys és Sir Paul McCartney penetráns égését. Mindkét esetben a hallással volt a baj, előbbi előadónak az intonálás nem sikerült, utóbbinak az időzítés. Persze lehet, mindez a csúnya hangosítóknak volt köszönhető. Az ártatlanság vélelme legyen velük. Bármelyikükkel.

És persze mint mindig, most is átfutott az agyamon, hogy tejóég, mi lenne, ha nekünk kéne valami nagyszabásút produkálnunk?
Vélhetően a magyar feltalálók, középpontban az atombombával és a digitálisan életre keltett Kertész Tamás (ld. Tony Curtis) vinné a prímet. Meg a jó sok csárdás. Én a magam részéről még az elméleti lehetőségről is lemondok.

Amúgy azt hiszem a brazilok győztek.